A tavalyi rendkívüli csapadékos évben a szifon vízszintje igencsak megemelkedhetett, mert idén tavasszal is még vagy 10 méterrel feljebb volt a 2009-es szintnél. (Akkor a szifon felett még egy egérjáraton át légteres kapcsolat is volt.)

A bezsákolt agyagból épített támfal jól vizsgázott, a gödör a 2 év alatt sem és az árvíz miatt sem omlott be.

Az idei rendkívül csapadékszegény időjárásnak köszönhetően folyamatosan apadt a víz, szeptemberre a 2009-es szint felett fél méterrel megállapodott. Ennek eredményképpen Ricsi ismételten átúszta a szifont, és megvizsgálta és lefényképezte a végpontot, ami egy cseppkövesedéssel nehezített agyagbontás, de mögötte nagyobb tér visszhangzott. Ezért a szivattyúzás mellett döntöttünk.

(A túloldali légtér csak pár méter magas, így a szifonon magasabb vízállás mellett nemcsak sokkal nehezebb lenne átúszni, hanem konkrétan nincs is hová, hiszen olyankor a végpont is víz alatt van.)

Ha a barlang valami módon folytatódna lefelé, az rendkívüli jelentőségű lenne, hiszen 25 méter hiányzik ahhoz, hogy az Ajándék-barlangtól mint majdani felső bejárattól számítva a 300 méteres szintkülönbség álomhatárát átlépjük. A szifon alatt még további 215 (kétszáz-tizenöt) méter szintkülönbség van a karsztvízszintig.

Egész napos előkészítő munkálatokat követően 2011. október 9-én (vasárnap) hajnali 1:20 perckor végre felbőgött a jó öreg membrános búvárszivattyú, a tapasztalt szovjet mérnökök és a derék szovjet munkások mesteri alkotása, amely 40 méter magasságba emelve nyomta fel a szifon tisztának nem nevezhető vizét, ahol az úgynevezett Mélyponti-oldalágnak az agyagos rettenet végpontjára folyt le, ahonnan szerencsére nem jutott vissza a szifonba.

Vasárnap reggel, mire leértünk, már csak ki kellett termelni az agyagot a szifonból, és végül déltájban száraz lábbal bújhattunk át rajta. Azonnal nekiestünk a túloldalon lévő kuszoda végének, és az agyagot a szifonon keresztül kitermelve pár órán belül sikerült behatolni az érintetlen járatba.

Valóban tágas, ráadásul csodaszép medenceujjakkal díszített járat tárult fel, amely azonban minden szépsége ellenére egy kicsit csalódást okozott, egyrészt, mert meredeken felfelé tartott, másrészt pedig mert vagy 8 méter múlva egy cseppkövesedéssel összecementált omladékhoz vezetett, amelyből a rendkívüli szárazság ellenére folyamatosan csorgott a víz.

Így – bár mi mindent megtettünk – a várt nagy továbbjutás elmaradt, és a szifon rejtélye sem oldódott meg. Nem derült ki ugyanis, hogy a szifon genetikai szempontból hogyan értelmezendő. Nem derült ki, hogy az alján, a híg iszapban lefelé mi van, vagy mi nincs. A járat jellege, a lerakódásnyomok és a szifon agyagos aljzatának az elhelyezkedése ugyanis arra enged következtetni, hogy egykor – feltehetőleg a barlang kialakulása után, másodlagos víznyelőtevékenység keretében – a szifon mindkét ismert oldalán lefelé folyt a víz, és az alján távozott. Ugyanakkor a medenceujjak azt mutatják, hogy valamikor régebben – még a cseppkövek kialakulása előtt – ez a terület meglehetősen huzamos ideig mintegy 30 méter mélyen víz alatt volt.

70 méteres becsült mélységével, a benne lévő 4m átmérőjű és 20m mély aknával, a vízeséseivel és a megdöbbentő huzattal méltán neveztük elsőnek, mellőzve ezzel néhány, korábban is ismert, ám jóval kisebb méretű nyelőt. A barlangot Kocsis András és társai, azaz az Anubis Barlangkutató Egyesület szinte bontás nélkül, egyetlen kő kiemelésével fedezte fel. Hát még ha elárulnánk, hogy hol, az még meseszerűbbé tenné a történetet.  A  barlangot azonban mi is bejártuk, és a mese valóságnak bizonyult.

Képekkel is frissítve.

12►

A barlang bejárata szűk, függőleges. Azonnal, szinte a nulladik métertől már ép szálkőbe oldott járatban találjuk magunkat. A falak végig csipkésre vannak oldva, tépőzárként akadnak az overallba. A bejárat alatt nem sokkal már vízcsobogást hallunk, a legnagyobb szárazság idején is zuhog az eső idelent a következő, 20m mélységű, de könnyen átérhető hasadékaknában. Innen két szűkebb átbújás után egy impozánsan kitáguló, közel 20 méter mélységű aknába érkezünk, melyben csak kötéltechnikával ereszkedhetünk le, mert a falak lent már 5 méterre távolodnak egymástól. Itt az akna teljes keresztmetszetében kellemesen záporozva szóródik szét a lefolyó patak vize, amely a rendkívüli szárazság és a porzó bejárat ellenére is vígan csobog. Itt, az akna alján teljesen olyan a barlang, mintha a Bükkben járnánk, és nem a Pilisben. Az akna ferde aljzatán egy patakmeder hamarosan egy szifonba torkollik, míg a másik irányba pedig egy hasadékon felbújva egy sötétlő tetejű kürtő várja, hogy valaki felmásszon benne. Harmadik irányba is indulhatunk, mert a nagy akna alján oldalra egy ablakon át egy újabb, 8 méter mély, tágas aknába ereszkedhetünk le, melynek az aljzatán a törmelék között szintén egy patak csordogál. Már a szifon alatt vagyunk, de a felfedezők remélik, hogy ez a patak nem azonos a szifonban eltűnővel. Tovább egy szűk meanderbe kell préselődni, ahonnan egy 3 méteres kis akna tetejébe lukadunk. Ennek az alján mellesleg gyönyörű gömbölyű mészkő- és andezitkavicsokat találunk, itt a járat ismét kitágul, és egy irdatlan omladékhalmazba vezet, amelyben a fél asztalnyi kövek között úgy érezzük magunkat, mint a hangya a kristálycukor-kupacban. Az omladék felfelé egyébként könnyen bontható lenne, de felmérés hiányában nem tudhatjuk, hogy ismeretlen részbe vezet-e. Lefelé az omladék átjárható, sűrű imádkozás mellett, és a kövek alatt ismét szálkőben kioldódott meander indul, amely pár méter préselődés után járhatatlan résen keresztül vezeti le a vígan csobogó vizet az innét még 100 méterrel lejjebb található karsztvízszintre.

Ezzel a valóság ismét túllicitálta a legmerészebb álmainkat is, ismét megdőlt egy dogma, amely szerint a Pilisben nem alakultak volna ki komoly víznyelőbarlangok, mivel kis kiterjedésű mészkőfennsík, és hiányzik hozzá a vizet egy-egy pontra odavezető magasabb helyzetű nemkarsztos fedőkőzet. A helyzet az, hogy a Pilis alatt a karszvízszint rendkívül alacsonyan van, mintegy 10-20 méterrel magasabb csupán a Duna békásmegyeri szintjénél, így a Pilis alacsonyabban fekvő részeit máig részben takaró vulkáni tufa, homokkő avagy nem utolsósorban a medencék alját borító agyagréteg pontosan ilyen vízzáró takaró, amely, úgy látszik, elkerülte egyes szakemberek figyelmét. Az elődeink több évtizeden át tartó eredménytelen kutatásai és a szakirodalmak minket is arra tévedésre vezettek, hogy a Pilis alatt patakos barlang nincs, és nem is foglalkoztunk ilyen irányú kutatásokkal, sőt, lelkünk mélyén talán még a karsztvízszint tényleges helyében is kételkedtünk. A víz azonban, úgy látszik, nem olvasta a régi szerzőket, és nem “tanult” a Pilis-nyergi víznyelő kudarcából sem, csak folyt lefelé, és vígan oldotta a mészkövet.

Mellesleg a nyelő vízgyűjtő területe 10-12 négyzetkilométer, melynek kétharmada nemkarsztos kőzettel fedett. Sőt, a víznyelő bejárata alsó bejáratként huzatol, így nem zárható ki a magasabb fekvésű barlangokkal való kapcsolata sem, amely már egy kiterjedtebb aktív patakos barlangrendszer létét sejteti a Pilis alatt.

A barlangot kb két hónapja tárták fel, eddig – valljuk be, nem ok nélkül – titokban tartották, a helye máig nem publikus.

Válasz a hozzászólásra:

A titokban tartás első számú oka, hogy várták a Kutatási Engedély megérkezését, melynek hiányában bárki elvehette volna előlük az általuk felfedezett objektum kutatásának a jogát, amelyre láttunk már példát bőséggel. Másik oka, hogy a bejárat nincs lezárva, így aggódni kell a barlangászok és a kalandvágyó laikusok nemkívánatos zarándoklatától. Egyébként nem ez az első olyan barlang, amelyet a felfedezők nem vagy csak később publikáltak. Nem minden egyesület képes 3 nap alatt műszaki lezárást kivitelezni.

A 3D fotók lényege, hogy két külön kép készül ugyanarról, egymástól valamilyen távolságra elhelyezett objektívvel, és így ez a képpár a két szemünkkel látott tejles (térbeli) információt tartalmazza.

Megtekintéskor valamilyen módon (pl. színes szemüveggel) elérjük, hogy mindkét szemünkkel csak az annak megfelelő képet lássuk, pl. a zöld lencse mögötti szemünkkel a zöldet, a piros lencse mögötti szemünkkel a pirosat.

Polárszűrős szemüveggel például megoldható a kép eredeti színeivel való megtekintése, ehhez azonban két projektor (valamint két polárszűrő) szükséges, egy a bal, egy pedig a jobb kép vetítéséhez.

Esetünkben ezek a képek zöld-piros szemüveggel nézhetők, illetve zöld-magenta színűvel is úgy-ahogy látható.

A felfedezés jelentőségét az adja, hogy a Vacska-barlangnak az Ajándék-barlang irányába (és a hegy belsejébe) vezető, reménytelennek tűnő  szűkületén sikerült átjutnunk a rendkívül vékony társunknak köszönhetően.A nyáron elért végpont borzasztóan szűk és hosszan kanyargó szűkületébe Ricsi belepréselődött ugyan fejjel lefelé, de nem fért át és semmi biztatót nem látott. Azóta azonban találtunk egy nála vékonyabb lelkes kollégát, aki volt szíves lecsúszni a szűkületben és nem várt méretű termet találni alatta. Így, hogy tudtuk, hogy a szűkület csak pár méter hosszú és szép nagy terem van mögötte, már mindjárt másképp álltunk hozzá. Két oldalról sikeresen kitágítottuk és már közönséges halandó (például én) is be tudott menni a tüdőlapító járaton át a lent lévő, 20 méter hosszú tágas hasadékba, amely középen teremmé szélesedik. Visszajutni több órás küzdelem árán sikerült, “a közönség segítségével”. Többek között ezért adtuk a teremnek a Farkas-verem elnevezést.

A hasadék falain a jégkorszaki fagyrepesztések nyomai mutatják, hogy a huzat nem kevés ideje járja át ezt a helyet. A rengeteg kisebb cseppkőképződmény mellett megjelentek az Ajándék-barlangra jellemző borsókő fürtök és kalcitlemez-felhalmozódások. A hasadék alja, amely laza, légréses omladék (tehát nincs a kövek között agyaggal kitöltve) biztató bontási pont, de a fő huzat nem erre megy.

Időközben a terem nyitott tetejébe néhány bátor mozdulattal sikerült felmászni, és közel 50 méter magasságig jutottunk fel az egyre szűkülő, függőleges síkban szövevényesen elágazó hasadékban  a cseppkővel teljesen bevont falak között. Ezen a vidéken végül hosszas keresés után meglett a következő végpont, egy újabb szűkület, amelyben dudálva ment el a huzat az Ajándék-barlang felé.

A Heliktoktitkos-szoros óta először sikerült értelmes, biztató járatot találni, amely méretben a Salamon-csarnoka nevű termecskének a sokszorosa és több továbbjutási lehetőséget is mutat, így reménykedhetünk benne, hogy nem kell az Ajándékig végig kuszodákban vergődni.

Megkésve bár, de törve nem.  Sajnos tömöríteni kellett az eredetileg 2-3 megás képeket.