Egyébként ezt a járatot is a denevéreknek köszönhetjük, mivel magára a bontási helyre is egy denevér hívta fel a figyelmünket. Térképezés közben, mintha csak a földből bújt volna elő, egy denevér röppent elénk. Egész közel repült az arcunkhoz, majd vissza egy jellegtelen agyagdombhoz. Ezt kétszer megismételte, aztán úgy látszott, eltűnt az agyagban. Mikor kíváncsian közelebbről is megnéztük a helyet, az agyagban egy pici lukat fedeztünk fel. Ha nem láttuk volna, hogy ott tűnik el a denevér, ezt a helyet sosem találjuk meg, hiszen semmi egyéb jel nem mutatta, hogy az agyag alatt tovább folytatódik a barlang.

Ez azért érdekes, mert a barlangnak – úgy tudtuk – nem volt a történelem során nyitott bejárata. Eszerint azonban kellett lennie nyitott felszínkapcsolatnak, méghozzá az vagy nem a jelenlegi bejárat volt, vagy ha igen, akkor ott beesve a cserép nem juthatott a megtalálási helyére, tehát az azt jelentené, hogy az ősember le tudott ereszkedni a 20 méteres harangaknában. Mivel a barlang aljzatát borító száz köbméternyi kőtörmelék kiszállítása irreálisan nagy feladat lenne, ezért a módszeres átvizsgálás nem lehetséges.

Kérdés az is, hogy miként kerülhetett a cserép 2 méter mélyen a törmelék alá?  Elképzeléseink szerint ugyanis a törmelék a jégkorszakban szétfagyással keletkezett, a cserepünk azonban a régész szerint 5 ezer, vagy legfeljebb 8 ezer éves lehet.

Korábban is már okozott meglepetést nekünk a barlang, amikor – pár héttel a felfedezés után – egy rozsdás, több évtizedes fémdübelt vettünk észre a falban, a bejárati aknában. Ez azonban az elmúlt néhány évtized tudatos barlangkutató tevékenységével magyarázható, és nem egyedülálló jelenség, máshol is került már elő olyan barlang, amit korábban már feltártak, de visszatemettek. A dübel gazdája egyébként nem jelentkezett.

Ennek az alján már világos és egyértelmű légrést követtünk, cementált kitöltést véstünk ki körülbelül 15 méter hosszan(!), a végén már 14 fő adogatta ki a vedreket, mígnem január 8-án a végpont megadta magát, és bejutottunk a tágas, de rendkívül sáros és félelmetesen omladékos Rémkőháti-terembe, ahonnan 150 méternél hosszabb járatrendszer ágazott szerteszét, és a terem egyik oldalán egy mély hasadékban vagy 25 métert mászhattunk le, az alján pedig omladéklabirintusban bujkálva jutottunk még lejjebb. Ezzel az alkalommal kb. 40 métert mélyültünk.

Innen egy rettentő szűk hasadékban lepréselődve újabb 10 métert sikerült mélyülni, amely után végre ismét szépen oldott járatba érkeztünk, amely azonban sárral volt részlegesen feltöltődve. A következő alkalommal újabb 5 méternyi mélyülés történt, majd egy újabb sárdugó kibontásába fogtunk bele, ami jelenleg is a végpontot alkotja.

Az oldott szálkőboltozat alatti légrés, amely rendkívül erősen huzatol,  ferdén lefelé tart, a légrés alatt pedig nutellához hasonló állagú agyag tölti ki a járatot, amelynek a kiadogatásához már legalább 8 ember szükséges.

A Rémkőháti-terem

]]> http://pilisibarlangkutatas.hu/2012/01/16/2011-ev-vegi-osszesites/feed/ 0 http://pilisibarlangkutatas.hu/2011/11/07/deneverek-nyomaban-az-ajandek-barlangban/ http://pilisibarlangkutatas.hu/2011/11/07/deneverek-nyomaban-az-ajandek-barlangban/#comments Mon, 07 Nov 2011 09:17:19 +0000 Kovács Richárd http://pilisibarlangkutatas.hu/?p=1720 23 méter hosszan bontottuk át magunkat az egyik Csévi-szirti barlang egyik végpontját jelentő omladékzónán, mire végre szálkőjáratba értünk.

A denevérek kijelölésén kívül semmilyen támpontunk nem volt, sőt magát a bontást is csak amiatt kezdtük meg. Bíztunk benne, hogy mint eddig minden alkalommal, a denevérek most is jó irányba vezetnek minket. Nem is csalódtunk.

150 méter, cseppkövekben gazdag, néhol látványosan oldott, mélybe vezető járatot tártunk fel. Ami azonban még ennél is fontosabb, megtaláltuk a fő huzatirányt, amit eddig a barlang hatalmas omladékaiban éveken át hiába kerestünk. Reményeink szerint ez a járatrész fog bevezetni minket az Ariadne-barlangrendszerbe, csak követnünk kell a denevérek útvonalát, hiszen ők tudják csak igazán, merre vannak a legnagyobb barlangjáratok.

A tavalyi rendkívüli csapadékos évben a szifon vízszintje igencsak megemelkedhetett, mert idén tavasszal is még vagy 10 méterrel feljebb volt a 2009-es szintnél. (Akkor a szifon felett még egy egérjáraton át légteres kapcsolat is volt.)

A bezsákolt agyagból épített támfal jól vizsgázott, a gödör a 2 év alatt sem és az árvíz miatt sem omlott be.

Az idei rendkívül csapadékszegény időjárásnak köszönhetően folyamatosan apadt a víz, szeptemberre a 2009-es szint felett fél méterrel megállapodott. Ennek eredményképpen Ricsi ismételten átúszta a szifont, és megvizsgálta és lefényképezte a végpontot, ami egy cseppkövesedéssel nehezített agyagbontás, de mögötte nagyobb tér visszhangzott. Ezért a szivattyúzás mellett döntöttünk.

(A túloldali légtér csak pár méter magas, így a szifonon magasabb vízállás mellett nemcsak sokkal nehezebb lenne átúszni, hanem konkrétan nincs is hová, hiszen olyankor a végpont is víz alatt van.)

Ha a barlang valami módon folytatódna lefelé, az rendkívüli jelentőségű lenne, hiszen 25 méter hiányzik ahhoz, hogy az Ajándék-barlangtól mint majdani felső bejárattól számítva a 300 méteres szintkülönbség álomhatárát átlépjük. A szifon alatt még további 215 (kétszáz-tizenöt) méter szintkülönbség van a karsztvízszintig.

Egész napos előkészítő munkálatokat követően 2011. október 9-én (vasárnap) hajnali 1:20 perckor végre felbőgött a jó öreg membrános búvárszivattyú, a tapasztalt szovjet mérnökök és a derék szovjet munkások mesteri alkotása, amely 40 méter magasságba emelve nyomta fel a szifon tisztának nem nevezhető vizét, ahol az úgynevezett Mélyponti-oldalágnak az agyagos rettenet végpontjára folyt le, ahonnan szerencsére nem jutott vissza a szifonba.

Vasárnap reggel, mire leértünk, már csak ki kellett termelni az agyagot a szifonból, és végül déltájban száraz lábbal bújhattunk át rajta. Azonnal nekiestünk a túloldalon lévő kuszoda végének, és az agyagot a szifonon keresztül kitermelve pár órán belül sikerült behatolni az érintetlen járatba.

Valóban tágas, ráadásul csodaszép medenceujjakkal díszített járat tárult fel, amely azonban minden szépsége ellenére egy kicsit csalódást okozott, egyrészt, mert meredeken felfelé tartott, másrészt pedig mert vagy 8 méter múlva egy cseppkövesedéssel összecementált omladékhoz vezetett, amelyből a rendkívüli szárazság ellenére folyamatosan csorgott a víz.

Így – bár mi mindent megtettünk – a várt nagy továbbjutás elmaradt, és a szifon rejtélye sem oldódott meg. Nem derült ki ugyanis, hogy a szifon genetikai szempontból hogyan értelmezendő. Nem derült ki, hogy az alján, a híg iszapban lefelé mi van, vagy mi nincs. A járat jellege, a lerakódásnyomok és a szifon agyagos aljzatának az elhelyezkedése ugyanis arra enged következtetni, hogy egykor – feltehetőleg a barlang kialakulása után, másodlagos víznyelőtevékenység keretében – a szifon mindkét ismert oldalán lefelé folyt a víz, és az alján távozott. Ugyanakkor a medenceujjak azt mutatják, hogy valamikor régebben – még a cseppkövek kialakulása előtt – ez a terület meglehetősen huzamos ideig mintegy 30 méter mélyen víz alatt volt.

70 méteres becsült mélységével, a benne lévő 4m átmérőjű és 20m mély aknával, a vízeséseivel és a megdöbbentő huzattal méltán neveztük elsőnek, mellőzve ezzel néhány, korábban is ismert, ám jóval kisebb méretű nyelőt. A barlangot Kocsis András és társai, azaz az Anubis Barlangkutató Egyesület szinte bontás nélkül, egyetlen kő kiemelésével fedezte fel. Hát még ha elárulnánk, hogy hol, az még meseszerűbbé tenné a történetet.  A  barlangot azonban mi is bejártuk, és a mese valóságnak bizonyult.

Képekkel is frissítve.

12►

A barlang bejárata szűk, függőleges. Azonnal, szinte a nulladik métertől már ép szálkőbe oldott járatban találjuk magunkat. A falak végig csipkésre vannak oldva, tépőzárként akadnak az overallba. A bejárat alatt nem sokkal már vízcsobogást hallunk, a legnagyobb szárazság idején is zuhog az eső idelent a következő, 20m mélységű, de könnyen átérhető hasadékaknában. Innen két szűkebb átbújás után egy impozánsan kitáguló, közel 20 méter mélységű aknába érkezünk, melyben csak kötéltechnikával ereszkedhetünk le, mert a falak lent már 5 méterre távolodnak egymástól. Itt az akna teljes keresztmetszetében kellemesen záporozva szóródik szét a lefolyó patak vize, amely a rendkívüli szárazság és a porzó bejárat ellenére is vígan csobog. Itt, az akna alján teljesen olyan a barlang, mintha a Bükkben járnánk, és nem a Pilisben. Az akna ferde aljzatán egy patakmeder hamarosan egy szifonba torkollik, míg a másik irányba pedig egy hasadékon felbújva egy sötétlő tetejű kürtő várja, hogy valaki felmásszon benne. Harmadik irányba is indulhatunk, mert a nagy akna alján oldalra egy ablakon át egy újabb, 8 méter mély, tágas aknába ereszkedhetünk le, melynek az aljzatán a törmelék között szintén egy patak csordogál. Már a szifon alatt vagyunk, de a felfedezők remélik, hogy ez a patak nem azonos a szifonban eltűnővel. Tovább egy szűk meanderbe kell préselődni, ahonnan egy 3 méteres kis akna tetejébe lukadunk. Ennek az alján mellesleg gyönyörű gömbölyű mészkő- és andezitkavicsokat találunk, itt a járat ismét kitágul, és egy irdatlan omladékhalmazba vezet, amelyben a fél asztalnyi kövek között úgy érezzük magunkat, mint a hangya a kristálycukor-kupacban. Az omladék felfelé egyébként könnyen bontható lenne, de felmérés hiányában nem tudhatjuk, hogy ismeretlen részbe vezet-e. Lefelé az omladék átjárható, sűrű imádkozás mellett, és a kövek alatt ismét szálkőben kioldódott meander indul, amely pár méter préselődés után járhatatlan résen keresztül vezeti le a vígan csobogó vizet az innét még 100 méterrel lejjebb található karsztvízszintre.

Ezzel a valóság ismét túllicitálta a legmerészebb álmainkat is, ismét megdőlt egy dogma, amely szerint a Pilisben nem alakultak volna ki komoly víznyelőbarlangok, mivel kis kiterjedésű mészkőfennsík, és hiányzik hozzá a vizet egy-egy pontra odavezető magasabb helyzetű nemkarsztos fedőkőzet. A helyzet az, hogy a Pilis alatt a karszvízszint rendkívül alacsonyan van, mintegy 10-20 méterrel magasabb csupán a Duna békásmegyeri szintjénél, így a Pilis alacsonyabban fekvő részeit máig részben takaró vulkáni tufa, homokkő avagy nem utolsósorban a medencék alját borító agyagréteg pontosan ilyen vízzáró takaró, amely, úgy látszik, elkerülte egyes szakemberek figyelmét. Az elődeink több évtizeden át tartó eredménytelen kutatásai és a szakirodalmak minket is arra tévedésre vezettek, hogy a Pilis alatt patakos barlang nincs, és nem is foglalkoztunk ilyen irányú kutatásokkal, sőt, lelkünk mélyén talán még a karsztvízszint tényleges helyében is kételkedtünk. A víz azonban, úgy látszik, nem olvasta a régi szerzőket, és nem “tanult” a Pilis-nyergi víznyelő kudarcából sem, csak folyt lefelé, és vígan oldotta a mészkövet.

Mellesleg a nyelő vízgyűjtő területe 10-12 négyzetkilométer, melynek kétharmada nemkarsztos kőzettel fedett. Sőt, a víznyelő bejárata alsó bejáratként huzatol, így nem zárható ki a magasabb fekvésű barlangokkal való kapcsolata sem, amely már egy kiterjedtebb aktív patakos barlangrendszer létét sejteti a Pilis alatt.

A barlangot kb két hónapja tárták fel, eddig – valljuk be, nem ok nélkül – titokban tartották, a helye máig nem publikus.

Válasz a hozzászólásra:

A titokban tartás első számú oka, hogy várták a Kutatási Engedély megérkezését, melynek hiányában bárki elvehette volna előlük az általuk felfedezett objektum kutatásának a jogát, amelyre láttunk már példát bőséggel. Másik oka, hogy a bejárat nincs lezárva, így aggódni kell a barlangászok és a kalandvágyó laikusok nemkívánatos zarándoklatától. Egyébként nem ez az első olyan barlang, amelyet a felfedezők nem vagy csak később publikáltak. Nem minden egyesület képes 3 nap alatt műszaki lezárást kivitelezni.

A 3D fotók lényege, hogy két külön kép készül ugyanarról, egymástól valamilyen távolságra elhelyezett objektívvel, és így ez a képpár a két szemünkkel látott tejles (térbeli) információt tartalmazza.

Megtekintéskor valamilyen módon (pl. színes szemüveggel) elérjük, hogy mindkét szemünkkel csak az annak megfelelő képet lássuk, pl. a zöld lencse mögötti szemünkkel a zöldet, a piros lencse mögötti szemünkkel a pirosat.

Polárszűrős szemüveggel például megoldható a kép eredeti színeivel való megtekintése, ehhez azonban két projektor (valamint két polárszűrő) szükséges, egy a bal, egy pedig a jobb kép vetítéséhez.

Esetünkben ezek a képek zöld-piros szemüveggel nézhetők, illetve zöld-magenta színűvel is úgy-ahogy látható.

Addig 17 barlang volt ismert összesen 1540 méter járathosszal. (Ez az érték utólag a pontos térkép elkészültekor derült ki, a becsült hossz, csak 700 méter volt.)

Jelenleg 51 barlangot ismerünk 14800 méter összhosszban. Az 51 barlang közül két kisebb, valamint öt nagy barlangot kötöttünk össze.
Három barlang fokozottan védett, kettő megkülönböztetett védettségű és három régészetileg is védett. Két barlang jelentős denevér telelő hely.

Itt található az ország harmadik leghosszabb és egyben  harmadik legmélyebb barlangja az Ariadne-barlangrendszer. Hossz: 13000m Vertikális kiterjedés: 203 m Ebben láthatóak a Dunántúl legnagyobb cseppkőoszlopai és barlangtermei.

1138 kutatási nap alatt 13200 méter barlangjáratot fedeztünk fel, de természetesen nem csak a feltáró kutatásokkal foglalkoztunk.

- 12000 méter barlangjáratról készült poligonfelmérés, 5000 méterről részletes barlangtérkép.
- Fotó és videódokumentációkat készítettünk.
- Jelentős energiát fordítottunk barlangvédelemre. (lezárások, útvonal kijelölések, kiépítések)
- Tudományos vizsgálatokat végeztünk. (geofizikai- hőmérséklet- radon mérések, denevér számlálások, átfogó geológiai vizsgálatok, gáznyomjelzéses vizsgálat, hőkamerás kísérletek)

Eredményeink elismeréseként kétszer kaptunk Vass Imre emléklapot. A Cholnoky Jenő Karszt- és Barlangkutatási Pályázaton pedig háromszor is első helyezést értünk el.

Az új rész kezdete egy 10 méter hosszan lefelé tartó csőjárat, ami nagy meglepetésünkre egy 20 méteres aknába torkollott. A felső ferde 10 méter után egy nagy terem mennyezetében  találtuk magunkat. Innen 10 méter szabad ereszkedés vezetett az aljáig, ahonnan már 5-10 méter széles folyosóban sétálhattunk tovább.

Régen komoly denevértanya lehetett a hely, mivel mindent guanó borít, valahol dombokat alkot, míg máshol már agyagréteg vonta be a felszínét. Rögtön kijelöltük a járóútvonalakat, hogy csak ott tapossuk össze az aljzatot, ahol az a továbbjutáshoz szükséges. Így a folyosók és termek nagy része teljesen érintetlen marad. Első alkalommal csak a kényelmesebb  részeket tudtuk felderíteni, további két nap kellett a szabad járatok teljes bejárásához.

Találtunk egy eddig csak patakos barlangokban látott tetarátamedencés lefolyást, amihez fogható itthon csak Aggteleken van. A 16 m hosszú, 8 méteres szintkülönbségű és 2-6 méter széles képződményen  megtalálásakor még folyt a a víz, következő hétre azonban teljesen kiszáradt. Ennek aljától egy gödörből 65 méternyi járatot találtunk, amit aljzatától a mennyezetéig gömbös képződmények borítanak. Néhol tömött szőlőfürtökként, máshol különálló gömbökként. Itt található egy guanó által színezett cseppkőlefolyás, mellette cseppkővel bevont denevér koponyák, csontok láthatók. A csak zokniban és aláöltözetben járható részek országos szinten is különlegességnek számítanak.

Az Ariadne-barlangrendszer hossza ezzel a felfedezéssel eléri a 13 kilométert.

12►

Hosszú záridős képek:

1234►