Kessler Hubert: Föld alatti ösvényeken 1961. Móra Ferenc könyvkiadó Budapest

(46-48. oldal)

Pórul járt rókavadászok

Már jó néhány komoly barlangtúra tapasztalataival gazdagodva kaptattunk néhányan egy szép őszi reggel a klastrompusztai Legény-barlang bejárata felé. Szokás szerint nem együtt ment kis társaságunk, hanem jól elszéledve, mindenki a maga útján, széles csatársort alkotva haladtunk az erdőben fölfelé. Egyszerre csak kiáltás:
- Oda nézzetek, micsoda nagy róka!
A hang irányába fordultunk, és csakugyan, jól megtermett rókát láttunk villámgyors futással a barlangbejárat felé iramodni, de az őszi lomb között nemsokára eltűnt. Nem sok értelmét láttuk, hogy üldözőbe vegyük, hiszen úgysem győztük volna a versenyt. Képzelőtehetségünket azonban alaposan felcsigázta az állat megjelenése, és fiatalos bohóságunkban kiszíneztük, milyen nagyszerű lenne, ha odahaza egy eleven rókával jelennénk meg.
A Legény-barlang bejáratánál azután beöltöztünk, és meggyújtott karbidlámpáinkkal a barlang belseje felé indultunk.
Csak egy villanást láttam a sötétben, két fényes szem villanását, és már rohantam is befelé, társaim pedig bősz csatakiáltásokkal utánam.
- Itt a róka, gyerünk utána!
A rohanást ugyan gyorsan lefékezte az egyre szűkülő járat, de nem fékezte le a hirtelen támadt és elemi erővel kibontakozó vadászszenvedélyt.
Különösen az utánam jövőkét.
Én azonban, aki elöl haladtam, kénytelen voltam előbb négykézláb, majd hason kúszva előrehaladni, és nem lelkesedtem már annyira az ilyen kedvezőtlen körülmények között várható közelharcért. Azt tudtam régebbi vadásztörténetekből, hogy a rókát általában puskával lövik meg. Ilyen azonban nem volt kéznél.
De még zsebkésem sem volt.
Volt ugyan két kezem, de az egyikben a karbidlámpát kellett tartanom. Így már csak egy kezem maradt a rókafogáshoz, ami az esélyeimet erősen csökkentette.
Ahogyan, bennem lohadt a harci kedv, úgy nőtt a barátaimban, és tetőfokára hágott akkor, amikor az egészen összeszűkült járat végén ott láttuk a rókát háttal felénk lapulni.
Nagy lompos farka ott volt kinyújtott kezem előtt, elérhető távolságban. A másik, előrenyújtott kezemben a lámpát tartottam, és alaposan megnéztem a jól fejlett állatot, amely egyelőre nem méltatott figyelemre, hanem fejét a járat szűk folytatásában tartva, csak hátulsó felét mutatta.
Mögöttem levő társaim türelmetlenkedtek:
- Fogd meg, csak nem félsz tőle?!
Én félek?! Ezt nem bírtam ki. Még néhány centiméternyire közelebb kúsztam a rókához, és gyors elhatározással belemarkoltam lompos farkába, hogy majd úgy húzom vissza.
De csak egy csomó szőr maradt a kezemben.
A róka ezután lassan megfordult, és feje is ott volt a farka mellett. Villogó szemével vészjóslóan rám nézett.
- Kapd el a nyakát! – hangzott hátulról a jó tanács.
Igen ám, de a nyakához tartozott a feje is, a fejéhez pedig az éles fogakkal csattogó száj. Amint kezemmel feléje közeledtem, olyan vészessé vált ez a rettenetes csattogás, hogy inkább valami más harcmodoron kezdtem gondolkodni. Jól szemügyre vettem egészen közelről a rókámat.
Két hátsó lábával terpeszkedett a szűk folyosóban. Lábát próbáltam elkapni, de olyan kemény volt, mint a vas és lehetetlen volt kényelmetlen helyzetemben nagyobb erőt kifejtenem.
Közben türelmetlenkedő társaim egyre biztattak és korholtak. Szabad kezemmel ekkor hirtelen a róka nyakához kaptam, de ugyanakkor már benne is voltak ujjaim a szörnyű fogsorban. Vértől borított kezemet még ki tudtam szabadítani, de egyik körmöm odaveszett. A másik kezemben tartott lámpát odacsaptam a róka fejéhez, de csak annyi eredménnyel, hogy teljes sötétségben maradtam.
Kiabálás, jajgatás, villámgyors visszavonulás.
A róka felhasználta a hirtelen támadt zűrzavart, és talált közöttünk annyi helyet, hogy fújtatva és kaparászva megszökjön.
De már nem volt egyikünknek sem nagy kedve, hogy tovább üldözze a kiszabadult állatot. Az erősen érezhető bűz elárulta, hogy a róka tanyájában voltunk, a lakomák, állati maradványok nyomai pedig a vérmérgezés minden feltételét biztosították.
A kulacsainkban levő vizet azután vérző kezemre öntötték, majd nem sajnálták tőlem elsősegély-dobozunk teljes jódkészletét sem. De a szépen indult vasárnapi túrának vége volt. Sokat hallottunk arról, hogy a rókák a veszettség gyakori terjesztői, ezért első utunk a Pasteur-intézetbe vezetett, ahol azután hetekig tartó injekciózás kezdődött.
Barátaimat még hosszú ideig azzal ijesztettem klubestéinken, hogy már haraphatnékom támadt, ők viszont nem éppen hízelgő strófákban énekelték meg dicstelen rókavadászatomat.