“Mi köze a barlangkutatásnak a természetvédelemhez?” – szokták feltenni a kérdést. Majd így folytatódik a gondolatmenet: “A barlangoknak az lenne a legjobb, ha fel sem tárnák őket”

Tény, hogy bizonyos kártételek megelőzhetők lennének a fel-nem-tárással, de nem minden. Például a hegy elbányászása vagy éppen a barlang feletti telekre épülő mélygarázs olyan veszélyek, amelyek csak a barlang feltárásával védhetőek ki.

Ugyanakkor a barlangi kiválások, mint a mészkő különleges szerveződési formái, csak az emberi szépség-fogalom alapján különböznek a mészkőtől. A senki által soha nem látott cseppkőnek nincs semmiféle természetvédelmi értéke, mint ahogy a fel nem tárt barlang is puszta levegő, kőzet-hiány, amely nem értékesebb a felszíni levegőnél.

A barlangokat számtalan veszély fenyegeti, ezek vázlatosan felsorolva a következők:

- befoglaló kőzet eltermelése (bánya, mélygarázs)

- bejárat betömése, elfedése (pl. autópálya építés)

- képződmények rongálása, letörése, ellopása

- élővilág zavarása (denevér kifüstölés)

- befolyó vizek szennyezése

- szemetelés

- firkálás

- taposás, egyéb mesterséges beavatkozás

Látható, hogy a barlangokat elsősorban – az utolsó tételt leszámítva – nem a barlangkutatóktól kell megvédeni. Sőt, gyakori jelenség, hogy a barlangot éppen a barlangkutatók védik meg, például ajtó készítésével, vagy éppen a területen zajló építkezéssel élet-halál harcot vívva.

Sajnálatos tapasztalat, hogy sok esetben az állami intézmények helyett a kutatóknak kell saját költségükre lezárást építeni, ha nem szeretnék, hogy az általuk feltárt barlang a cseppkőtolvajok martaléka legyen.

Természetesen a kutatás, vagy az egyszerű közlekedés is rongálja a barlangot, ez azonban a szakszerű módszerekkel és a járóútvonalak kijelölésével minimálisra csökkenthető. Az útvonalak kijelölése mellett az is nagyon fontos, hogy a barlangnak legyen egy gazdája, például a kutatócsoport, amely nélkül nem lehet lemenni. Ugyanis a helyismeret hiányában tévelygő barlangjárók nagyságrendekkel nagyobb taposási kárt okoznak, lévén hogy feleslegesen összemászkálnak mindent.

Gyakran előfordul, hogy éppen a látszólag nagyobb beavatkozás jelent kisebb rombolást. Mérlegeljük például, hogy egy barlangajtó csúnya, elrontja a bejárat természetes jellegét, ám megakadályozza egy több kilométeres barlangrendszer képződményeinek a tönkretételét. Ugyanígy egy aknába a létra beszerelése elkerülhetővé teheti az eseteg szép falaknak a sáros csizmával való össze-vissza rugdosását. Vagy például egy sáros helyen az agyag bezsákolásával, kövek ráhelyezésével való útépítés elkerülhetővé teheti egy egész barlangrendszer falainak az összekenését. Vagy egyszerűen egy extrém szűkület kitágításával a kutatónak több energiája marad, így a további járatokban sokkal több figyelmet tud fordítani a képződmények védelmére. A végkimerülés határán járó embernek ritkán jut eszébe például levenni az overallt, és mezítláb lépkedni a szúrós borsóköveken.

A kutatás során maximális figyelmet kell fordítni a rombolás minimalizálására, esetleg hosszabb munkával, az ész nélküli törés-zúzás helyett esetleg az agyagot mélyebben kiásva, esetleg egy hosszabb útvonalon átásva, és a bontás előtti állapotot dokumentálva. Legjobb, ha a szálkő és az esetleges képződmények alkotta végpont eredeti formájában megmarad, és a kitöltés kiásása által jutunk tovább. Gyakran fordul elő, hogy egy szűk, esetleg cseppköves hasadék lejjebb kitágul, csak el kell távolítani az agyagot.

Kiemelten fontos már ez első bejárás során a fegyelmezett libasorban haladás, és az útvonalak kijelölése. Ha kell, a sáros overall és csizma levétele. Ugyanakkor azonban minden járatba, amely nem végződik egyértelműen, legalább egy embernek be kell valahogy menni, hiszen különben nem derül ki, hogy esetleg még sokkal több és szebb járat van mögötte.

Végezetül néhány elrettentő kép arról, hogy milyen az, amikor egy barlangnak nincs gazdája, vagy van, de nem ura a helyzetnek.